Huszonegy évesen az ember rendszerint azt se tudja, merre van arccal a magyarok istene. Ilyenkor égből küldött adománynak tetszik minden szó, amely irányba rántja fogalmatlan fejemet. Bár nem vagyok már huszonegy éves, múlt vasárnap – néhány szuverén tartalmakat fogyasztó honfitársammal együtt – végre megtudhattam, hogy mégis.
Doktor Miniszterelnök Úr nemrég egy főtéri látogatással tisztelte meg szülővárosomat, amire mindenáron szerettem volna felnézni, mivel a Nemzeti Meneten nem osztogatták akkora elánnal a sufnis zászlókat, és igencsak vágytam már egy olyanra. Úgyhogy vasárnap fel a sétálóutcára, lájtos izgalommal keblemben, megérkezvén terep felmérve, megállapítva, hogy „ez komoly”, majd irány a sűrűjébe. Akár egy tisztes mulatságban, bármivel kínáltak, elfogadtam; fideszes szórólap, DPK-s gyorsinterjú, közös kép valami jobboldali tartalomgyártóval (végre), néhány mondat a kedves HVG-s újságírónak, és még egy olcsó zászlót is kaptam.
Gyülekeztek már nagyba’ az emberek a téren, bevonultak a Székelykapunál gyülekező békemenetelők is, lengedeztek a zászlók (a Viktor-fejjel díszített lobogókat külön öröm volt nézni), áldozatokra lestek a patrióta riporterek, mikor egy-két ismerős arcot kiszúrva egy oktatás közepébe csöppentem. Sikerült elkapnom egy fiatal ellentüntető és Gulyás Virág Egyesült Államokban élő stratégiai történetmesélő szóváltását, akik Ausztriáról, a magyar felsőoktatásról és – valamiért – a lány szüleiről diskuráltak. A harczos amazon később úgy kommentálta az esetet, hogy a lány „leordította a fejét”, illetve ki is nevette a fiatal tüntetőt, mert az úgy említette meg egy mondatában ezt az Ausztria nevű országot, hogy nem is beszéli annak nyelvét. Az összecsapást alább tekintheti meg, akit érdekel:
A fenti ütköztetet követően a szegedi egyetem tévések interjút mertek kérni Gulyás Virágtól, aki méltóztatott is szóba állni velük. Az egyesült államokbeli trónusától Hódmezővásárhelyre alászálló Gulyás Virág villámokat szóró tekintetét a riportersrác egyébként hősiesen állta. A beszélgetés egy pontján 2024 egyik „legbefolyásosabb cionista nője” (ezzel a kitüntető címmel hálálta meg ez az amúgy hálátlan világ, hogy Gulyás Virág nélkül még a hatnapos háború is egy hétig tartott volna) emlékeztetett arra, hogy őt az imént körbeállták a hőbörgő tiszások, ordítoztak vele, miközben minden erejével igyekezett normális társalgást folytatni még velük is. Erre – biztos valami démontól vezérelten – annyit fűztem hozzá a jelenethez, hogy „tényleg, az tényleg félelmetes volt”.
Mindez csak cinikus elszólásnak tűnhet, pedig valóban félelem költözött a szívembe azokban a percekben, de tényleg nem Gulyás Virágot féltettem, hanem a hőbörgő tiszásokat, esélyük nem volt, csoda, hogy igaz szavaival el nem pusztította őket ott helyben.
Erre a sok harcot megjárt Gulyás Virág felém fordította haragos tekintetét, és nekem szegezte a kérdést, „te most cinikus vagy?”, mire azt feleltem, hogy „én, soha” (maximum évente egyszer, akkor se szívesen). Minden alázatom ellenére sem hitt nekem, s egyből az ott összegyülekezett kis közönséghez intézte bölcs prédikációját:
Hogy mersz te ilyen cinikus lenni velem?! Ne haragudj, én is voltam huszonegy éves, ráadásul elég harcias huszonegy éves, de soha a büdös életbe senkivel nem beszéltem így, ahogy ti! Én válaszolok az ő kérdéseire és közbe hallgatom a „mocskos Fideszt”. Mit gondoltok ti magatokról?! Álljunk már le egy picit!
A téren megfagyott a márciusi levegő, az esőcseppek megálltak félúton, némelyik vissza is fordult, a látássérültek elkezdtek hallani, a migréneseknek begörcsölt a vádlija, az újszülöttek legszívesebben visszamásztak volna az anyjukba. Ez a negyvenezres mezőváros nem állt még készen Gulyás Virág világrengető szavaira. Mit tehettünk volna? Remegő lábbal vártuk a következő pillanatot, hátha véget ér a közénk jött égi háború. Gulyás Virág – egy hozzászóló nő leintése után – még válaszolt pár interjúkérdésre, majd hátrahagyta áldozatait – mára megmenekültünk.
Az esetről készült videó azóta több megafosos-patriótás (mindig ez a gonosz autocorrect) hazafinak a megosztásában szembejött már velem. Először Sz*rvas Szilveszter főmegafonos példányát küldte át egy barátom, majd szegény Szakács István kommentárjában is találkoztam vele, illetve a Patrióta Erő nevű kegyetlenül független oldalon is közzétették. A legnagyobb tisztesség azonban az volt, hogy maga Bencsik András magyarországi szovjet hírlapíró is külön kitette.
Ábrázolásképp az említettek közül bármelyiket előhozhatnám, de az túl demokratikus lenne. Ahogy kedvenc kormánypárti rapperem mondta, „minőség rejlik a mennyiségben”, úgyhogy az erő jogán Bencsik főszerkesztő úr változatát teszem ide.
Azóta átértékeltem az életemet, s rá kellett jönnöm, hogy az ilyen súlyú csapások azokat érik, akiknek igazán szükségük van rá.
Mocskos, aki mocskosfideszezik, aki nem beszél ausztriai nyelven, az nem beszélhet Ausztriáról, igaz harcos ellen a túlerő is kevés, aki pedig huszonegy éves, az fogja be a pofáját.
Tanulságos délután volt, köszönöm Gulyás Virágnak, hogy megmutatta, nemcsak, hogy másképp is lehet, másképp is kell.